Sokat hallom ismerős szülőktől, vagy épp idegenektől az utcán, hogy gyermeküket "kishavernek", "pajtinak" szólítják, vagy akár ki is mondják, "nekem a kislányom a legjobb barátnőm".
Számomra van ennek a mondatnak valami groteszk hangzása. Ráadásul azonnal elkezdem magam eszköztelennek érezni tőle. Ha a legjobb barátnőmmel való kapcsolatomra gondolok, eszembe jut csomó minden, amit imádok, hogy hasonlóan látunk, sok dolog, amiben különbözünk, és néhány, ami olykor megdöbbenéssel tölt el. Akárhogy is, a barátnőm élete az övé. Ha kikéri a véleményem, elmondom. Adok neki tanácsot, ha tudok. Mégis, valahogy úgy érzem, hogy a gyerekem életére szeretnék tudni ennél nagyobb hatással lenni.
Szeretném, ha megtaníthatnám neki, hogy kell a spagettit villával és kanállal enni, és hogy nem mindig számít, "ki tehet róla". Szeretnénk, ha gyermekünkkel kapcsolatban valódi eszközeink lennének, amelyek segítenek nekünk együtt eligazodni a világban.
Dr. Gwen Dewar is ebben a témában kutatott: Legyenek a szülők gyermekük barátai?
A túlságosan baráti, haveri szülő-gyerek kapcsolatot sok szempontból hátrányosnak találta. A "haverként" működő szülők nehéznek találják a szabályok és normák betartatását, megtanítását. Máskor a gyerekek készülnek ki, ha túlságosan bizalmasan kezelik őket, olyan problémákat vesznek magukra, melyekkel a szülő feladata foglalkozni.
Akkor most a szülő-gyerek barátság rossz dolog? Ez attól függ, mit értünk barátság alatt...
Sokaknak a barátság azt jelenti, hogy "senki sem felelős", senki sem gyakorol hatalmat a másik felett. Ahogy egy másik cikkben már írtam, a szülő-gyerek kapcsolatban bizony van felelősség. Vannak kötelezettségek, így van hatalom is, melynek funkciója van. A szülő dolga betölteni ezeket a funkciókat, így ha önszántából lemond ezekről, az elhanyagolásnak számít.
Kutatások kimutatták, hogy a gyerekek jobban boldogulnak, ha szüleiktől gyöngédséget, törődést, és a koruknak megfelelő határokat kapnak. Rengeteg bizonyíték található arra is, hogy a túlzott megengedés károsítja az önfegyelem kialakulását.
A barátság akkor is gondot jelenthet, ha abban nyilvánul meg, hogy a gyermeket terapeutaként, lelkizős meghallgatóként kezeljük. "A gyerekem az egyetlen, akinek mindent elmondhatok."
Szülő vagy barát...
A gyermekkel való kapcsolat bensőséges kialakításához a rengeteg passzív és aktív figyelmi eszközünk, illetve az önfeltáró én-üzeneteink szuper eszköztárat biztosítanak. Az érzelmi kapcsolódás és az elfogadás megélése tökéletesen létrejön. Ugyanakkor egy gyereknek nem kellene a felnőttek nyomasztó problémáival, szerelmi életével vagy egzisztenciális válaságaival foglalkoznia. Ezek a témák az érzékeny lelki szenzorokkal rendelkező gyerekeket nagyon nagy mértékben nyomasztják, túl nagy súlyt helyeznek rájuk.
Érzékeny egyensúlyt kell kialakítani, amelyben a gyermek érzi, hogy szülei bíznak benne, és amelyben ő is bízhat bennük, így megosztja saját életének nehézségeit. Svéd és holland kutatások is azt az eredményt hozták, hogy a gyerekek ezeket a jelenségeket tartották kulcsfontosságúnak a szüleikkel való jól működő kapcsolatban: kölcsönös bizalom és meghittség. Egy olyan kapcsolat, ahol a szülő nem börtönőr, s nem haver, ahol a gyermek nem rab és nem is mindenható.
Meghittség, bizalom, társaság... és határok.
Egyenrangú kapcsolattartás és konfliktuskezelés, ahol a szülő szülő, a gyerek gyerek maradhat.
És ettől még kapcsolatuk lehet barátságos, ha közöttük kölcsönös lojalitás, bizalom és tisztelet áramlik.
A szülő különállő emberként kezeli gyermekét. Megosztja vele gondolatait, reményeit, ötleteit és érzéseit. Lelki méretéhez és szellemi szintjéhez mérten megosztja vele lelki ügyeinek egy részét, melyből a gyermek tanulhat, de nem stresszeli őt.
Akkor ez most barátság? A szó legszorosabb értelmében véve nem jön létre tökéletes, egyenlő barátság. De létrejön a jólműködő, egyenrangú kapcsolat. A kapcsolat sokban hasonlít ahhoz, amit olykor főnökünkkel, mentorunkkal, idősebb rokonunkkal tudunk kialakítani. Kölcsönösen tiszteljük egymást. Törődünk egymással és bízunk egymásban. Megbeszélhetjük a fontos dolgokat és bolondozhatunk is együtt. Szülőként viszont olykor be kell töltenünk a funkciónkat, a biztonság, testi épség, idő vagy pénz típusú határok betartására nekünk kell figyelnünk.
Vajon megéri ennyi munkát és figyelmet fektetni a kapcsolatba? Véleményem szerint szülőként ez a legfontosabb dolgunk...
