/Dr. Thomas Gordon cikke alapján fordította Kiss Anna/
Az egy dolog, hogy a szülő elfogadást érez a gyermeke iránt, az pedig egy másik dolog, hogy ki is mutatja az elfogadást. Hogyha a szülő elfogadása nem jut el gyermekéhez, az elfogadásának nem lesz nyoma, hatása a gyermekre. A szülőnek meg kell tanulnia, hogy hogyan tudja kimutatni az elfogadását úgy, hogy gyermeke érezze azt.
Különleges képességekre van szükség ahhoz, hogy a szülő elérje ezt. Ennek ellenére, nagyon sok szülő hajlamos az elfogadásra egy passziv dologként gondolni - egy lelkiállapot, egy hozzáállás, egy érzés. Igaz, az elfogadás belülről ered, de hogy hatásos és eredményes erő legyen kapcsolataink működtetésében, ahhoz aktívan kell kommunikálni és kimutatni. Sohasem lehetek biztos abban, hogy a másik elfogad addig, amíg ezt tevően ki nem mutatja.
A pszichológus vagy pszichoterapeuta, akinek az eredményessége, hatásossága, mint segítő ügynök a leginkább attól függ, hogy képes kimutatni az elfogadását a klienseivel szemben, éveket tölt a különböző módok megtanulásával, hogy kiépítse ezt a hozzáállást a saját kommunikációs szokásain keresztül. Formális, hivatalos tréning és hosszú tapasztalat által a tanácsadók elsajátítják ezeket a célzott, különleges képességeket az elfogadás kommunikálásában. Megtanulják, hogy amit mondanak nagy különbséget generál a között, hogy segítenek-e vagy sem.
A beszélgetés tud gyógyítani, és elősegíti a konstruktív, építő változást.
De ehhez a "jóféle" beszélgetésre van szükség.
Ugyanez igaz a szülőkre is. Az fogja meghatározni, hogy segítő vagy romboló a szülői hozzáállás, ahogy beszélnek gyermekeikkel. Az eredményes szülőnek, mint a hatásos tanácsadónak, meg kell tanulnia kommunikálni az elfogadását és megszereznie ugyanezeket a kommunikációs képességeket.
Tréningjeinken a szülők gyakran szkeptikusan megkérdezik, hogy “Lehetséges az, hogy én mint egy nem hivatásos szakember megtanuljam a hivatásos tanácsadó képességeit?”. Hatvan évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy “Nem”. Azonban, az óráinkon bemutattuk, hogy a legtöbb szülő meg tudja tanulni, hogyan legyen nagyhatású, segítő ügynök a gyermekei számára. Mostmár tudjuk, hogy az emberekben nem a pszichológiai tudás vagy az intellektuális megértés az, ami egy jó tanácsadó jellemzője. Elsősorban tanulás kérdése, hogy hogyan beszéljünk az emberekhez építő módon. No meg a kapcsolati motivációé.
A pszichológusok ezt “terápiás kommunikációnak” hívják, ami azt jelenti, hogy bizonyos fajta üzeneteknek van “terápiás” vagy jó hatása az emberekre. Jobban érzik magukat tőle, bíztatja őket, hogy megnyíljanak, beszéljenek, segít kifejezni az igazi érzelmeiket, erősíti a hasznosság vagy az önbecsülés érzését, redukálja a fenyegetettség és félelem érzetét, elősegíti a kiteljesedést és a konstruktív, építő változást.
Más beszélgetések lehetnek destruktív, romboló vagy “nem-terápiás” interakciók. Ezek a fajta beszélgetések hajlamosak azt az érzést kelteni az emberben, hogy ítélkeznek felettük vagy bűnösek valamiben, ezek a fajta beszélgetések korlátozzák az igazi érzések kimutatását, fenyegetőleg hatnak az emberre, erősítik a méltatlanság vagy az alacsony önbecsülés érzetét, blokkolják a kiteljesedést és az építő változást azzal, hogy arra késztetik az embert, minél inkább védje magát.
Miközben a szülők nagyon kis mennyisége birtokolja ezt a terápiás képességet intuitívan, ennek megfelelően nekik zsigerből jön ez a képesség, addig a szülők nagy részének először végig kell mennie a romboló kommunikációs módok elfelejtésének procedúráján majd megtanulni a sokkal építőbb módokat. Ez azt jelenti, hogy a szülőknek először fel kell fedniük a jellemző kommunikációs szokásaikat, hogy saját maguk láthassák mennyire romboló és “nem-terápiás” a hatásuk. Ezek után meg kell tanulniuk új módokat arra, hogyan reagáljanak gyermekeikre.
(Tipp: Értő figyelem)
