Az önbizalom mítosza - hogyan erősítjük, mivel romboljuk?
"Tehát a gyermekünkben a figyelmünk odaadásával tudjuk megalapozni az önbizalmat és erősíteni mindvégig azt, hogy ő egy személy, alanynyi jogon megérdemli azt a figyelmet tőlem és az egész univerzumtól, amit bármelyik másik ember, aki ide a világra születik."
Kiss Éva, a Gordon Intézet vezetője
Az önbizalom nem dicséretből épül – hanem abból, hogy megtapasztaljuk: számítunk
Mitől lesz egy gyerekből magabiztos felnőtt? Elég hozzá sok dicséret? Vagy éppen az ellenkezője történik: a „jó vagy” és az „ügyes vagy” típusú mondatok helyett egészen másra van szüksége? Az önbizalomról Kis Évával, a Gordon Intézet vezetőjével beszélgettek.
Az önbizalom hiányáról rengeteget beszélünk. Arról már jóval ritkábban, hogy valakinek mennyi önbizalma van. Mintha elsősorban akkor vennénk észre, amikor valami nincs rendben.
Pedig az önbizalom nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki magabiztosnak látszik. Ennél sokkal többről van szó.
Az önbizalom egyik fontos része annak megtapasztalása, hogy képesek vagyunk hatással lenni a saját életünkre. Tudunk dönteni, cselekedni, alakítani a körülményeinken. A másik fontos elem pedig az, hogy minderről legyen egy reális képünk önmagunkról.
Nem elég tehát, hogy rendelkezünk bizonyos képességekkel. Tudnunk is kell magunkról, hogy ezekkel rendelkezünk. Ha pedig ezt tudjuk, nagyobb bátorsággal állunk neki annak, amit szeretnénk elérni.
Ezért az önbizalom nem egy egyszer s mindenkorra adott személyiségjegy. Fejlődhet, erősödhet – és sajnos sérülhet is.
Már a baba is üzen valamit a világnak
Az önbizalom kérdése egészen korán kezdődik.
Egy újszülött még nem tud gondoskodni a saját szükségleteiről, viszont képes jelezni őket. Sírással, mozdulatokkal, tekintettel kommunikálja, hogy éhes, fázik, kényelmetlenül érzi magát, vagy egyszerűen csak közelségre van szüksége.
A környezet válasza pedig már ekkor üzenetet közvetít számára.
Fontos vagy? Számít, amit jelzel? Észrevesznek?
Ha a baba azt tapasztalja, hogy a jelzéseire válasz érkezik, megtanulhatja: van hatásom a világra. Amit jelzek, annak jelentősége van.
Ennek a tapasztalatnak a felnőttkorban is lehet visszhangja. Gondoljunk csak arra a mondatra: „Úgysem számít, amit mondok.”
Az önbizalom szempontjából ezért különösen fontos az a korai élmény, hogy számítok.
Az önbizalom egyik első építőköve: a figyelem
A gyerekek önbizalmának építésében a figyelemnek különösen fontos szerepe van.
Nem feltétlenül nagy dolgokra kell gondolni.
Egy szemkontaktusra. Egy beszélgetésre. Arra, hogy a gyermek látja a szülő arcát, és a szülő is látja őt.
Egy egyszerű példa erre a babakocsi. Ha a kisgyerek a szülővel szemben ül, az út közben folyamatos kapcsolatban lehet vele. Látja az arcát, figyeli a reakcióit, kapcsolatot kereshet vele.
Ezekből az apró helyzetekből újra és újra ugyanaz az üzenet érkezik:
„Itt vagyok. Látnak engem. Fontos vagyok annak az embernek, aki számomra a legfontosabb.”
Az önbizalom sokszor ilyen hétköznapi pillanatokban gyökerezik.
Nem mindegy, hogyan dicsérünk
Amikor egy gyermek valamire képes lesz, természetes, hogy örülünk neki. Megdicsérjük.
„Ügyes vagy!”
Csakhogy a puszta dicséret önmagában kevésbé informatív, mint egy konkrét visszajelzés.
Más üzenetet hordoz az, hogy:
„Ügyes vagy.”
és mást az, hogy:
„Ennyire kitartóan próbáltad, és végül be tudtad kötni a cipődet.”
Az első minősít. A második megmutatja a gyermeknek, mit csinált jól.
Ez óriási különbség.
A konkrét visszajelzések segítenek abban, hogy a gyerek fokozatosan kialakítsa a saját képét önmagáról. Megtudja, mire képes már, mi az, ami még nem sikerül, és milyen erőfeszítés vezetett eredményre.
Így a visszajelzés nem egyszerűen jó érzést ad. Önismeretet épít.
„Ügyes vagy” helyett: mondd el, mit látsz
A pedagógiai gyakorlatban is egyre nagyobb figyelem irányul arra, hogy a visszajelzés konkrét legyen.
A „jó vagy”, „ügyes vagy”, „szép vagy” típusú mondatoknak természetesen megvan a helyük. Ám ha szeretnénk, hogy a gyermek pontosabb képet kapjon saját képességeiről, érdemes megnevezni azt is, amit valóban látunk.
„Láttam, hogy sokáig próbáltad.”
„Egyedül sikerült felvenned a cipődet.”
„Nem adtad fel, amikor elsőre nem ment.”
Ezek a mondatok kapaszkodót adnak.
A gyermek nem csupán azt hallja, hogy „jó vagyok”, hanem azt is megtanulja: ez az, amire képes vagyok. Ezt én csináltam.
Ebből épülhet az önismeret, és az önismeret az önbizalom egyik fontos alapja.
A minősítés másik oldala sokkal veszélyesebb
Ha a pozitív visszajelzésnél fontos, hogy ne csak minősítsünk, ugyanez még lényegesebb a negatív helyzetekben.
Egy gyerek hibázhat.
Ráléphet a plédre vizes lábbal. Kiöntheti a vizet. Elfelejthet valamit. Nem sikerülhet elsőre egy feladat.
Ezek mind viselkedések. Egy konkrét helyzetekben történő események.
Amikor azonban azt mondjuk:
„Hülye vagy.”
vagy:
„Buta vagy.”
„Alkalmatlan vagy.”
„Még ezt sem tudod.”
akkor már nem a viselkedésről beszélünk.
A gyermek személyét minősítjük.
Ez pedig egészen más üzenetet hordoz. Nem azt mondja: „Ezt most nem csináltad jól”, hanem azt sugallhatja: „Veled van baj.”
A különbség óriási.
Egy konkrét viselkedésen lehet változtatni. Egy ráragasztott negatív címkét azonban a gyerek könnyen elkezdhet önmagáról szóló igazságként hordozni.
Egy mondat akár évtizedekig velünk maradhat
A beszélgetésben elhangzik egy történet egy nyugdíjba vonult intézményvezetőről is, aki évtizedekkel korábban azt hallotta a matematika tanárnőjétől:
„Nem fogod vinni semmire.”
Az élet később egészen mást mutatott. Az egykori diákból olyan vezető lett, aki nagy intézményi hálózatot irányított, több száz munkavállalóval és jelentős költségvetésekkel dolgozott.
A mondat azonban évtizedekkel később is ott maradt az emlékezetében.
Ez jól mutatja, hogy egy felnőttől érkező visszajelzés milyen mély nyomot hagyhat.
Ugyanakkor nincs egyetlen, mindenkinél azonos reakció. Van, akiben egy ilyen mondat ellenállást és bizonyítási vágyat vált ki: „Majd megmutatom.”
Másban viszont éppen azt erősítheti meg, amit a mondat sugallt.
Éppen ezért különösen fontos, hogy felnőttként mit teszünk egy gyermekre adott visszajelzéseinkbe.
A cél nem az, hogy mindig pozitívnak kell lenni
Az önbizalom építése nem azt jelenti, hogy mindent meg kell dicsérni.
Nem kell azt mondanunk egy gyereknek, hogy ügyes, ha valami nem sikerült. Nem kell hamis pozitív visszajelzéseket adnunk.
Mondhatjuk azt:
„Ez most még nem sikerült.”
„Nem tudtál addig kitartani, amíg sikerült volna.”
„Vigyázz, ott van a száraz fű.”
Ezek valódi visszajelzések.
A különbség az, hogy nem a gyermeket minősítik, hanem arról szólnak, ami történt.
Így a gyermek figyelmét ráirányíthatjuk arra, amin változtatni tud, miközben közben nem romboljuk le a saját magáról kialakított képét.
És mi van a közösségi média magabiztosságával?
A mai világban különösen könnyű összekeverni az önbizalmat annak látványos megjelenésével.
A közösségi médiában valaki határozottnak, magabiztosnak, sikeresnek tűnhet. A képernyő mögött azonban nem látjuk az egész embert.
Egy bejegyzésből, egy fényképből vagy néhány mondatból nem lehet pontosan megállapítani, hogy valaki hogyan viszonyul önmagához.
Érdekes különbség viszont, hogy mit közvetít valaki.
Más üzenete van annak, amikor valaki egy másik embert minősít:
„Te ilyen vagy.”
„Te olyan vagy.”
„Ennek van igaza, annak nincs.”
És más annak, amikor a saját gondolatait fejti ki.
Az utóbbi mögött ott lehet az a tapasztalat, hogy fontosnak tartom a saját gondolataimat annyira, hogy megosszam őket.
Az önbizalom nem feltétlenül a leghangosabb emberben jelenik meg.
Néha sokkal inkább abban, aki képes vállalni a saját gondolatait.
Mit tehet egy felnőtt, ha megingott az önbizalma?
Az önbizalom nemcsak gyerekkori kérdés.
Felnőttként is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor egy kudarc átmenetileg megingatja azt, amit önmagunkról gondolunk.
Nem sikerül egy állás. Elutasítanak egy pozícióra. Tönkremegy egy kapcsolat. Valami, amiben bíztunk, nem úgy alakul, ahogy szerettük volna.
Ilyenkor könnyű eljutni az általánosításig:
„Erre sem vagyok alkalmas.”
„Nekem ez sem megy.”
„Nem vagyok elég jó.”
A beszélgetés egyik fontos gondolata éppen ezért az, hogy ilyenkor érdemes olyan tevékenységet keresni, amelyben valódi érdeklődésünk van, és amelyben megtapasztalhatjuk a saját kompetenciánkat.
Lehet ez sport, alkotás, hobbi, egy új tevékenység vagy bármi más, ami örömet okoz.
Nem feltétlenül kell kapcsolódnia ahhoz a területhez, ahol éppen kudarcot éltünk át.
A lényeg az élmény:
„Képes vagyok.”
Amikor ezt egy másik területen újra megtapasztaljuk, az megerősíthet bennünket abban, hogy nem egyetlen sikertelen helyzet határoz meg minket.
Az önbizalom felfelé menő spirálja
Az önbizalom így akár egy körként is elképzelhető.
Valahol belépünk: kipróbálunk valamit, teljesítünk, létrehozunk valamit, és sikerélményünk lesz.
Ez a siker megerősít.
A megerősödött önbizalom pedig segíthet abban, hogy egy másik területen is bátrabban próbálkozzunk.
Újabb tapasztalatot szerzünk arról, hogy képesek vagyunk valamire.
És elindulhat egy felfelé tartó spirál.
Talán éppen ezért az önbizalom egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy:
„Elég magabiztos vagyok-e?”
Hanem inkább az:
„Hol tudom újra megtapasztalni, hogy képes vagyok valamire?”
Gyerekként ezt a környezetünk segítheti azzal, hogy valódi figyelmet ad, konkrétan visszajelez, és nem minősíti a személyünket.
Felnőttként pedig mi magunk is kereshetünk olyan helyzeteket, amelyekben újra kapcsolatba kerülünk a saját képességeinkkel.
Mert az önbizalom végső soron nem egy hangos kijelentés arról, hogy „én mindenre képes vagyok”.
Sokkal inkább egy belső tapasztalat:
„Ismerem magam. Tudom, mire vagyok képes. És merek elindulni.”
