És akkor belém hasított.
Legtöbben nem is igazán tudjuk, hogy mik a dolgok, viselkedéseink közvetlen következményei. Társadalmi szinten nem erre neveltek, nem erre treníroztak minket.
A büntetés, a megtorlás a családon kívüli élet alapköve a mai napig. Sokkal jobban belénk ivódott, mint a prevenció, vagy a saját szükségleteinkkel, igényeinkkel való képbe kerülés.
Az önismeret.
"Azon túl, hogy a gyereknek konkrét magyarázatot ad, miért nem elfogadható viselkedése a szülő számára, amin így motiváltabb változtatni, a teljes, háromrészes én-üzenet jelentős hatással bír a szülőre nézve is. Felfedeztük, hogy amikor a szülők megpróbálják közölni a konfrontáló én-üzenet „kézzelfogható következmény” részét, gyakran rájönnek, hogy egyáltalán nincs kézzelfogható következmény.
„Az én-üzenetek abban voltak leginkább segítségemre, hogy meglássam, mennyire önkényesen reagálok gyermekeimre. Amikor megpróbálom összerakni a háromrészes én-üzenetet, és eljutok ahhoz a részhez, milyen következménye van a viselkedésnek rám nézve, gyakran azt gondolom „Nos, nincs is alapos indokom.” Ha azt mondom, „Nem tudom elviselni, amikor ekkora zajt csapsz a házban…” és következne a „mert”, megkérdezem magamtól: „Miért is idegesít ez engem?” és rájövök, hogy nem is igazán idegesít. Úgyhogy ilyenkor, amikor nem sikerül a kézzelfogható következményt megtalálnom, azt mondom a gyerekemnek: „Felejtsd el, amit mondtam.” , mert annyira önkényesnek tűnik az egész. Teljesen rendben van, hogy az esetek felében nem tudok indokot találni.”
„Mindig az irányító típus voltam a gyerekekkel. Azt gondoltam, ez a gördülékeny megoldás - mindent kontrollálni. De ahogy most látom, hűha! Hogy voltam erre képes?! Sokkal több munkával járt, mert minden aprósággal foglalkoztam, amit csak csináltak. Most legtöbbször előbb teszek egy lépést hátra, hogy meglássam, mi lesz.”
Soha nem gondoltam, hogy azáltal, hogy háromrészes én-üzenetek használatát tanítjuk szülőknek, arra fognak rájönni, hogy nem is kell én-üzenetet küldeniük. Azzal, hogy meggyőztük a szülőket, magyarázzák meg gyerekeiknek, miért nem tudják elfogadni az adott viselkedést, véletlenül olyan módszert adtunk nekik, amely sok esetben elfogadhatóvá tette az elnemfogadható viselkedést." (Dr. Thomas Gordon P.E.T. A gyereknevelés aranykönyve)
Persze nem minden esetben ez az eredmény. Máskor a háromrészes konfrontáló én-üzenet valóban változásra készteti a gyereket, aki ezáltal tanul rólam: mit szeretek, mit nem szeretek, hogy vagyok, mi idegesít... és megtanulja azt is, hogy tisztelem őt és fontosnak tartom a kapcsolatunkat, amit óvok, tehát nem vetem be hatalmi eszközeimet, amivel változtatásra kényszeríthetném őt. Mert így döntök.
"A jutalmazás és büntetés eszközével megtaníthatjuk a gyereket, hogy ne nyúljon a törékeny hamutartókhoz, vagy hogy a vacsoránál azt mondja: „Kérem”, de ugyanezzel az eszközzel nem tudjuk elérni, hogy helyes tanulási szokásokat vegyen fel, hogy becsületes legyen, hogy más gyerekekhez jószívű vagy hogy együttműködőkész családtaggá váljék. Ezeket az összetett magatartási mintákat nem lehet tanítani: ezeket ki-ki saját tapasztalatából tanulja meg, és a folyamatot számtalan tényező befolyásolja. ... Amikor a gyerekek és állatok jutalmazásra és büntetésre alakítják ki bonyolult cselekvéssoraikat, ez nemcsak komoly idomítói tudást és rengeteg időt-türelmet igényel, de van egy másik fontos sajátsága is – nevezetesen az, hogy sem a cirkuszi idomárok, sem a kísérletező pszichológusok nem igazán jó modellek a szülők számára, mert ezen az úton nem remélhetnek gyerekeiktől olyan viselkedést, amelyet valójában látni szeretnének tőlük." (Dr. Thomas Gordon P.E.T. A gyereknevelés aranykönyve)
A szülői hatalom ilyenfajta bevetése könnyen beláthatóan a kapcsolatra nézve is súlyos következményeket hordoz. Amikor a tréningjeinken a szülők felidézik, hogyan éreztek gyerekként, vagy akár a közelmúltban felnőtt fejjel hatalmi személyekkel szemben, ilyen érzések merülnek fel: félelem, düh, undor, utálat, bosszant, bosszút akartam, nehezteltem, nem kedveltem, szégyen, egy senki vagyok, velem ezt is meg lehet tenni... és a sor folytatódik.
"Bármilyen furcsa, a módszer minden fogyatékossága ellenére is a legtöbb szülő a hatalom bevetését választja nevelési eljárásként, függetlenül attól, milyen iskolázottságú, milyen társadalmi hátterű vagy milyen anyagi színvonalon él.
P.E.T.-tanfolyamvezetőink kivétel nélkül azt tapasztalják, hogy a szülők nagyon is tisztában vannak a hatalmi módszer káros következményeivel."
Könnyen belátható, hogy ezeknek az érzéseknek a jelenléte egy kapcsolatban nem építő, nagyon káros, megterheli, rombolja a kapcsolatot. Ahogy korábban említettük, ennek hatására a gyerek nem tud tanulni, fejlődni. Pontosabban nem úgy, nem arról tanul, amiről tanítani akarjuk őt. Nem arról tanul, hogyan tudja viselkedését mindkettőnk igényeinek megfelelően alakítani, nem arról tanul, hogyan tudjuk kapcsolatunkat az együttműködés és empátia, a kölcsönös tisztelet mentén építeni. Nem arról tanul, viselkedése milyen következménnyel jár a szülőre nézve. Azt tanulja meg, hogy a szülő nagyobb, erősebb, félelmetesebb, hogy ő kiszolgáltatott, hogy ő nem számít.
A hatalom bevetése a másik féltől, esetünkben a gyerektől védekező mechanizmusok kialakítását követeli meg.
