Maradjunk a realitások talaján - ne kérjük számon, ha még nem képes rá!
Azt hiszem, nem nehéz elképzelnünk, ahogy visszarángatja a Thomas mozdonyt a barátaink gyerekének kezéből a kétévesünk. Egyébként is, kikéri magának, hogy bármely játékát megossza vele, szóba nem jöhet, kizárt, akkor se! Olyan csalódás ezt látnunk, meg ciki is a barátaink előtt, hogy csípőből elküldjük a gyerekünket a szobájába "gondolkodni", térjen vissza, ha képes lesz legalább bocsánatot kérni. A szobájába tévedve a totális összeomlás tárul elénk: falcsapkodás teljes erőbedobással, sírás maximális hangerőn. Ez már tényleg túlvan minden tűréshatáron – gondoljuk - jöhet a rendszabályozás valamilyen formában! Tipikus eseménylánc, de kérdezem én, vajon fair-ek voltunk már az elején?
A legfrissebb kutatások rávilágítanak, a szülők és a gyermekfejlődéssel foglalkozószakemberek merőben másként gondolkodnak arról, mire képes adott életkorban egy kisgyerek. Az eredmény: túlzó elvárásaik miatt a szülők túl csalódottak, a gyerekek meg túlsok büntit kapnak.
Megosztás
A szülők és óvónénik gyakran irreális elvárásokat dédelgetnek arról, hogy a kisgyerekeknek mikortól és hogyan kellene békésen adniuk-venniük egymás közt a játékaikat. Számtalan példát látni arra, hogyan folynak az ezzel kapcsolatos tárgyalások felnőtt és gyerek között. A forgatókönyv valahogy így néz ki: 1) a felnőtt kinyilatkoztatja, hogy a gyerek adott játékot adott ideig használhatja (olykor csipogó időzítőkészülékek is előkerülnek e célra) 2) ha lejárt az ő ideje, a játékot tovább kell adnia. 3) a gyermek az ideje leteltével perlekedik, majd ellenállása átfordul sírásba 4) a felnőtt pedig megrovó következményeket helyez kilátásba. A kellemetlen helyzet előfordulását ezért, sok helyütt, több azonos elemet tartalmazó játékállománnyal igyekeznek csökkenteni. A témában folytatott legfrissebb kutatásokban résztvevő szülők 43%-a véli úgy, hogy egy kétévesnek már illő lenne ezzel a helyzettel megbirkózni, valójában azonban erre csak 3 és 4 éves kora között fog megérni. Rossz viselkedésnek látjuk, önzőnek könyveljük, ha nem képes osztozkodni, holott a helyzet pusztán annyi, hogy még nem elég fejlett hozzá, el kell odáig jutni.
Impulzuskontroll
Gyakran panaszolják szülők, mennyire kiborítja őket, hogy kisgyermekük nem tartja be a szabályokat. Sokan jutalmazásos technikákkal próbálkoznak- piros pont- vagy matricagyűjtő táblákkal- vannak, akik pedig egyenesen megvesztegetéshez folyamodnak. E technikák közös alapja, sajnos, valamilyen büntetési forma, szabályszegés esetén többnyire valahová kiküldik a gyereket a helyiségből. Csüggedten tapasztalják, hogy praktikák ide, figyelmeztetések oda, porontyaik újra és újra felrúgják a szabályokat.
Az agykutatással foglalkozó szakemberek felmentik ezeket a gyerekeket: eredményeik azt mutatják, hároméves kor alatt teljesen normális, ha nem tudják még kordában tartani késztetéseiket. Mégis, a szülők 56%-a vallja, a 2-3 év közötti gyerek szabályszegését annak dacossága magyarázza. 36%-uk a 2 év alatti kicsikről is ugyanezt gondolja.
Érzelemszabályozás
A kicsik időnként teljesen összeomlanak érzelmileg - fékevesztett sírás, csípés-rúgás-harapás, földön vergődés és egyebek jelzik ezt - a szülők pedig ettől hipp-hopp a plafonra kerülnek. Kioktatás, kiabálás, kiküldés következhetnek, és csak szeretném hinni, hogy a gyerek a szülői kéz súlyát ilyenkor nem ismeri meg. A békés, ingerszegény környezet segíthet a gyereknek lecsillapodni, de nyilvános helyszínen ez sokszor nem adatik meg. Ha a szülő is egyensúlyát veszti, dühe, kiabálása és ütlege csak további olaj a tűzre.
Fontos a szülőknek megérteni, hogy a gyerekek 3.5 - 4 éves korukig képtelenek érzelmi viharaikat önállóan lecsendesíteni, egyensúlyi állapotukat visszanyerni. Mégis, a szülők 24 %-a szerint egyéves gyerekként erre képesnek kell lenni, 42%-uk pedig a kétévesekről vallja ugyanezt. Ezek a szülők értetlenül és csalódottan szemlélik kisgyerekeik heves érzelmi kitöréseit. Következésképpen olyasvalamiért büntetik, amit adott életkorban és fejlettségi szinten képtelenség elvárni.
Szeretjük gyermekeinket...
A kutatások jó hírekkel is bíztatnak.
Kiderül, hogy a szülők többsége számára - fajtól, nemzetiségtől, jövedelemtől és végzettségtől függetlenül - a gyerek életük legörömtelibb ajándéka.
Tudják, milyen jelentőségű az ember életének első öt éve és készek a nevelési módszereiken változtatni, fejleszteni, gyermekük érdekében.
A résztvevők elég jó szülőkként tekintenek magukra, mindamellett úgy vélik, ha 1) jobbanmegértik a gyerekfejlődés menetét, 2) reálisabb elvárásokat támaszthatnak és 3) pozitívgyereknevelési készségek elsajátításával még jobb szülőkké válhatnak.
Fontos tudatosítanunk, milyen távol állnak egymástól a szülői elvárásaink és a gyerek fejlődésének adott állomásán elérhető képességek. Társadalmunk egyre fokozódó teljesítmény irányultsága is tovább növeli elvárásaink és a valóság közti távolságot. Az örvény minket is behúz, észre sem vesszük és gyerekeinktől egyre többet és egyre korábban követelünk meg.
A kutatók azzal bíztatnak bennünket, hogy bizonyos gyerekfejlődési ismeretek birtokában gyermekeink irányában valóságosabb követelményeink lesznek és ezen az alapon megtalálhatjuk a módját annak, hogyan neveljünk, békés úton, sikeres, együttműködő személyiségeket.
A mód megtalálásához jó szívvel ajánlom az átfogó kapcsolatkezelési készségeket tanító Gordon-tréningeket. A szülő-gyermek kapcsolatra fókuszáló tréningen nem csak gyermekeink viselkedésének megértésére adatik lehetőség. A tréningen konkrét eszközöket,módszereket tanítunk gyermek és szülő érzelmi viharainak kezelésére, az elfogadás és elnemfogadás tudatosítására, a gyermek megértésének, együttműködésének boldog nevelésének módjára.
