Mit tegyek? Kinek a problémája ez egyáltalán?

Írta Steve Emmons, a Gordon Training International mester trénere

Fordította: Szomora Virág

Mi, szülők, mindannyian a legjobbat akarjuk gyermekeinknek. Nem szeretjük látni, ha fájdalmuk van, szomorúak, csalódottak vagy frusztráltak valami miatt. Szinte természetes ösztönünk, hogy beavatkozzunk és megvédjük őket a problémáiktól vagy konfliktusaiktól. Gondolkodás nélkül tesszük ezt.

Tudjuk, milyen az, amikor igazságtalanul bánnak velünk, amikor piszkálnak minket, vagy amikor szakítunk valakivel. Mindannyian átéltük már ezt; elvégre mi is voltunk egyszer gyerekek, így sok tapasztalatunk van a problémák és konfliktusok kezelésében, és sok olyan megoldásunk van, amely nekünk bevált a múltban (és sok tanulságot is levontunk azokból, amelyek nem működtek olyan jól).

És itt rejlik a probléma egy része: vannak megoldásaink, amelyek nekünk beváltak. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a legjobb vagy akár a megfelelő megoldások a gyermekünk vagy tinédzserünk számára. Ők más emberek, más személyiséggel és más szükségletekkel, olyan helyzetekben, amelyek nem pontosan ugyanazok, mint amilyenek nekünk voltak a korukban. Az idők változtak.

Kié a probléma valójában? – A konfliktusok rejtett kulcskérdése

Valójában, bár gyermekeink problémáinak megoldására és segítésére irányuló cselekedeteink jó szándékúak, éppen ellenkező hatást érhetnek el. Lehet, hogy végül is nem vagyunk olyan segítőkészek; néha a problémáikra adott megoldásaink még rosszabbá tehetik a helyzetet, vagy nem is foglalkoznak a valódi alapvető problémával. Vagy a megoldásaink nagyon jól működhetnek, és hosszú távon gyermekeink függővé válhatnak tőlünk, hogy megoldjuk a problémáikat és meghozzuk helyettük a döntéseket.

Másrészt nyilván vannak olyan esetek, amikor problémánk van gyermekünk viselkedésével. Nem végzik el a házimunkát, játékokat hagynak szanaszét a házban, nem akarnak zöldséget enni vagy időben lefeküdni. A konfliktusok szinte végtelen: házi feladat, tévézés, késői hazajövetel, chatelés/instázás/youtube shortok égtelen sora. A lista folytatódik.

Mindez számos kérdést vet fel: „Végül is kinek a problémája ez?” „A gyermekem problémája?” „Az én problémám?” Ahogy a Szülői Eredményesség Tréningen (P.E.T.) mondjuk, elengedhetetlenül fontos először eldönteni, hogy kié a probléma, mert ez határozza meg, hogy milyen lépéseket kell tennem a konfliktus vagy a probléma megoldása érdekében.

Két alaphelyzet – két teljesen eltérő válasz

Mivel elsődleges ösztönünk a védelem és a segítségnyújtás, szülőként nagyon gyakran vállaljuk magunkra és „tulajdonítjuk el” gyermekeink problémáit. Másrészt, amikor olyan módon viselkednek, amit elfogadhatatlannak tartunk, a reakciónk a következő lehet: „A gyermekemnek biztosan van problémája, hiszen nem végzi el a házimunkát!” vagy „A tinédzser gyermekemnek komoly problémája van: két órával később ér haza a randijáról!”

Tényleg a gyermeked az, aki igazán ideges amiatt, hogy nem végezte el a házimunkát? Kérdezd csak meg az unokáimat, amikor nem pakolták ki a mosogatógépet! Általában nem gondolják, hogy bármilyen problémájuk lenne! Számukra a probléma, ahogy ők néha látják, az, hogy ki kell pakolniuk a mosogatógépet, és nem az ellenkezője. Tényleg azt gondolja a tizenéves lányod, hogy problémája van, mert több időt töltött a jóképű barátjával? Nem hiszem... de lehet, hogy aggódni kezd amiatt, hogy apja haragja vár rá, mert késett.

Ha a házimunkák nem készülnek el, nekünk kell elvégezni őket, vagy időt és energiát kell fordítanunk arra, hogy szembesítsük vele a gyermeket. Amikor a lányunk későn ér haza, ki az, aki aggódik és nem tud aludni? Én, a szülő. Ilyen helyzetekben én vagyok az, aki ideges, frusztrált és aggódik, és én vagyok az, akit közvetlenül érint a gyermekem vagy tinédzserem viselkedése.

Tehát ilyen helyzetekben, bár az első reakcióm az lehet, hogy „A gyermekemnek van problémája!”, valójában, mivel én vagyok az, akit zavar, vagy akinek a szükségletei nem teljesülnek, ez valójában az én problémám.

Mi történik, ha átveszem a gyerek problémáját?

Miért olyan fontos, hogy helyesen cselekedjünk, és eldöntsük, kié a probléma, mielőtt cselekszünk? Gondolj az orvosra, fogorvosra vagy akár az autószerelőre. Az orvos felírna receptet vagy műtétet javasolna vizsgálat nélkül? A fogorvos elkezdné fúrni a fogaidat, vagy az autószerelő elkezdné leszerelni a hengerfej tömítést, mielőtt kiderítené, mi a probléma? Remélem, nem. Ha mégis, akkor talán ideje beszélni egy ügyvéddel! Ha cselekszel, mielőtt tudnád, mi a probléma, azzal legjobb esetben is csak összezavarod a helyzetet, rosszabb esetben pedig veszélybe sodorhatod magad, mert rossz megközelítést alkalmazol, és még nagyobb problémát okozol.

Az egyik műhelymunkámon részt vett egy katonatiszt apuka. Katonai kontextusban nagyon jól fogalmazott: „Mielőtt cselekednénk vagy döntést hoznánk arról, hogy milyen felszerelésre lehet szükségünk, stratégiát kell kidolgoznunk. Meg kell értenünk, mi a probléma, hogy eldönthessük, milyen taktikát alkalmazzunk.”

A szülők ugyanazt a módszert alkalmazzák, amikor gyermekeikkel kapcsolatos problémák és konfliktusok merülnek fel. Sok szülő hajlamos arra, hogy belevágjon, és mondjon vagy tegyen valamit, mielőtt valóban meghatározta volna, mi a probléma, mielőtt eldöntötte volna, ki a „felelős” érte.

Tehát hogyan határozzuk meg pontosan, kié a probléma? Mint láttuk, ha az első ösztönünkre vagy kezdeti érzéseinkre hagyatkozunk, előfordulhat, hogy a problémát a rossz személynek tulajdonítjuk, és beavatkozunk, és rosszat mondunk vagy teszünk. Itt az segít, ha viselkedésformákban gondolkodunk, ahelyett, hogy elhamarkodott ítéleteket hoznánk vagy címkéket használnánk.

Az emberi természet része, hogy ítéleteket hozunk és címkéket adunk az embereknek. Például: a gyermekem figyelmetlen, lusta, felelőtlen, a lányom durva. Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy amikor ilyen címkéket használunk gyermekeinkre, azok szinte mindig védekezően reagálnak. Ehelyett fontos, hogy pontosan arra koncentráljunk, mit csinál vagy nem csinál a gyermekünk, vagy mit mond, majd azonosítsuk, kit érint közvetlenül az adott viselkedés. A viselkedés azonosításának egyszerű módja, ha feltesszük magunknak a következő kérdést: „Lehet-e fényképezni, amit a gyermekem csinál, vagy lehet-e rögzíteni, amit mond?” Ha igen, akkor az viselkedés. Nem lehet fényképezni a durvaságot, a rendetlenséget, a haragot vagy a lustaságot, ezek címkék. Nem lehet hangfelvételt készíteni a lázadásról. Legközelebb, amikor címkézni kezdenéd gyermeked, vedd elő okostelefonod és nézd meg, mit tudsz valójában képekben vagy szavakban rögzíteni.

Amikor gyermekeddel kapcsolatos problémával foglalkozol – vagy éppen partneredével, barátodéval, főnöködével vagy munkatársadéval –, határozd meg, hogy az, amit csinálnak vagy mondanak, közvetlen, „konkrét”, negatív hatással van-e rád és működőképességedre, vagy gátolja-e igényeid kielégítését. Ha igen, akkor az a „nekem van problémám” kategóriába tartozik.

Ha ez a te problémád, akkor üzenetet kell küldened nekik arról, hogy milyen a viselkedésük, hogyan hat rád konkrétan, és hogyan érzel ezzel kapcsolatban. Ez az „én-üzenet” egy világos, nem vádló módja annak, hogy beszélj a gyermekeddel, és jelentősen csökkenti a potenciális ellenállást. A gyermeked sokkal inkább hajlandó meghallgatni téged, felelősséget vállalni a viselkedéséért és változni, mert nem vádolod, címkézed vagy támadod. Egyszerűen csak leírod a helyzetet, kifejezed az érzéseidet, és segítséget kérsz tőle a probléma megoldásában.

De nem közöny az, ha nem oldom meg?

Másrészt, ha úgy döntesz, hogy a fiad az, akit közvetlenül érint a probléma, ő az, aki rossz jegyet kapott az iskolában, vagy a lányod az, aki összetört szívű, mert szakított a barátjával, akkor ez a „Másiknak /gyereknek van problémája” kategóriába tartozik.

Ha tudod, hogy ez a gyermeked problémája, akkor kiválaszthatod a megfelelő eszközöket; értő figyelmedet és segítő képességeidet felhasználva segíthetsz neki abban, hogy felelősséget vállaljon és megoldja a saját problémáit, ahelyett, hogy rászoktatnád, hogy minden megoldásáért tőled függjön.

A tudatos megállás gyakorlata

A probléma tulajdonosának meghatározása jelentősen csökkenti a szülői stresszt. Ha tudod, hogy nem minden probléma a te problémád, hogy sok valóban a gyermekedé, a partneredé vagy másoké, akkor nem érzed azt a nyomást, hogy mindent neked kell megoldanod. Ha egy probléma másé, akkor két választásod van: vagy ráhagyod, hogy ők oldják meg, ami leválaszt a nyomásról, vagy, ha olyasvalakiről van szó, akit szeretsz és akiért őszintén aggódsz, akkor a leghasznosabb, ha meghallgatod és segítséget nyújtasz, de nem neked kell megoldanod a problémát.

Két kérdés maradhat benned: pontosan hogyan kell „értőn figyelni”, és hogyan kell megfogalmazni és elküldeni az „én-üzeneteket”? Ezek azok az alapvető, gyakorlati készségek, amelyeket a P.E.T. programban tanítunk.