Azok a szülők, akik az I. módszerre hagyatkoznak a konfliktusok megoldásában, súlyos árat fizetnek a "győzelemért". Az I. módszer eredményei meglehetősen kiszámíthatóak - alacsony motiváció a gyermek részéről a megoldás végrehajtására, neheztelés a szüleivel szemben, nehézségek a szülő számára a végrehajtás során, nincs lehetőség a gyermek számára az önfegyelem fejlesztésére.
Amikor a szülő ráerőlteti a konfliktus megoldását, a gyermeknek nagyon kevés motivációja vagy vágya lesz arra, hogy végrehajtsa ezt a döntést, mert nincs benne semmi befektetése; nem kapott beleszólást a döntés meghozatalába. Bármilyen motivációja is van a gyermeknek, az külső, önmagán kívüli.

Lehet, hogy engedelmeskedik, de a szülői büntetéstől vagy rosszallástól való félelem miatt. A gyermek nem akarja végrehajtani a döntést, hanem kényszert érez rá. Ez az oka annak, hogy a gyerekek olyan gyakran keresik a módját annak, hogy kibújjanak az I. módszer szerinti megoldás végrehajtása alól. Ha nem tudnak kibújni belőle, akkor általában "végigcsinálják a dolgot", és minimális erőfeszítéssel hajtják végre, éppen csak megteszik, amit megköveteltek tőlük, és nem többet.
A gyerekek általában neheztelnek a szüleikre, ha az I. módszer szerinti döntések valaminek a megtételére kényszerítették őket. Ezt igazságtalannak érzik, és haragjuk és neheztelésük természetesen a szülők felé irányul, akiket felelősnek éreznek. Az I. módszert alkalmazó szülők néha engedelmességet és együttműködésnek tűnő választ kapnak, de az ár, amit fizetnek, a gyermekeik ellenszenve, elutasítása.
Figyeljük meg azokat a gyerekeket, akiknek a szülei éppen az I. módszerrel oldottak meg egy konfliktust; szinte kivétel nélkül haragot és dühöt mutatnak az arcukon, vagy ellenséges megjegyzéseket tesznek, sőt, akár fizikailag is bántalmazhatják a szüleiket. Az I. módszer elveti a szülő és a gyermek közötti kapcsolat folyamatos romlásának magvát. A neheztelés és a gyűlölet lép a szeretet és a ragaszkodás helyébe.
A szülők egy másik súlyos árat is fizetnek az I. módszer alkalmazásáért: általában sok időt kell tölteniük a döntés érvényesítésével, ellenőrizve, hogy a gyermek végrehajtja-e azt, nyaggatva, emlékeztetve, ösztökélve.
A P.E.T.-hez forduló szülők gyakran azzal védik az I. módszer alkalmazását, hogy ez a konfliktus gyors megoldási módja. Ez az előny gyakran inkább látszólagos, mint valós, mert a szülőnek sok idejébe kerül utólag meggyőződnie arról, hogy a döntés végrehajtásra kerül. Azok a szülők, akik azt mondják, hogy állandóan nyaggatniuk kell a gyerekeiket, kivétel nélkül az I. módszert alkalmazzák. Megszámolni sem tudnám, hány ehhez hasonló beszélgetést folytattam már szülőkkel az irodámban:
SZÜLŐ: A gyermekeink nem együttműködőek a házimunka kapcsán. Olyan, mintha a fogunkat húznánk, hogy rávegyük őket, hogy segítsenek. Minden szombaton azért küzdünk, hogy rávegyük őket, hogy elvégezzék a feladataikat. Szó szerint fölöttük kell állnunk, hogy lássuk, hogy megcsinàlják a házimunkát.
TANÁCSADÓ: Hogyan döntik el, hogy milyen munkát kell elvégezni?
SZÜLŐ: Természetesen mi döntjük el. Tudjuk, hogy mit kell elvégezni. Szombat reggel listát készítünk, és a gyerekek látják a listát, és tudják, mit kell elvégezni.
TANÁCSADÓ: A gyerekek akarják elvégezni a munkát?
SZÜLŐ: Egyáltalán nem!
TANÁCSADÓ: Úgy érzik, hogy meg kell csinálniuk.
SZÜLŐ: Így van.
TANÁCSADÓ: Adtak már lehetőséget a gyerekeknek arra, hogy részt vegyenek annak meghatározásában, hogy mit kell megcsinálni új? Van-e beleszólásuk annak meghatározásába, hogy milyen munkát kell elvégezni?
SZÜLŐ: Nem.
TANÁCSADÓ: Adtak nekik valaha esélyt annak eldöntésére, hogy ki mit csináljon?
SZÜLŐ: Nem, általában a lehető legegyenletesebben osztjuk vagy adjuk ki a különböző munkákat.
TANÁCSADÓ: Tehát önök hozzák meg a döntést arról, hogy mit és kinek kell elvégezni?
SZÜLŐ: Így van.
Kevés szülő látja az összefüggést a gyermekeik segítő motivációjának hiánya és a tény között, hogy a házimunkával kapcsolatos döntéseket általában az I. módszerrel hozzák meg. A "nem együttműködő" gyermek egyszerűen olyan gyermek, akitől a szülők az I. módszer szerinti döntéshozatal révén tulajdonképpen megtagadták az együttműködés lehetőségét. Az együttműködést soha nem lehet elősegíteni azzal, hogy a gyermeket kényszerítjük valamire.

Az I. módszer másik előre látható eredménye, hogy a gyermektől megtagadják az önfegyelem- a belső irányítású, önkezdeményező, felelősségteljes viselkedés - kialakításának lehetőségét. Az egyik legáltalánosabban elfogadott mítosz a gyermekneveléssel kapcsolatban az, hogy ha a szülők kényszerítik kisgyermekeiket, hogy megtegyenek dolgokat, akkor önfegyelmezett és felelősségteljes emberekké válnak. Bár igaz, hogy egyes gyerekek a nagy szülői tekintélyt úgy viselik el, hogy engedelmesek, alkalmazkodóak és alázatosak, általában olyan személyekké válnak, akik külső tekintélytől függnek viselkedésük irányításában.
Kamaszként vagy felnőttként a belső kontroll hiányát mutatják; az életüket végigjárva egyik tekintélyszemélytől a másikig ugrálnak, hogy válaszokat találjanak, vagy hogy kontrollt keressenek a viselkedésükre. Ezekből az emberekből hiányzik az önfegyelem, a belső kontroll vagy a felelősség, mert soha nem kaptak esélyt arra, hogy ezeket a tulajdonságokat elsajátítsák.
Ha a szülők csak egy dolgot tanulhatnának a P.E.T.-től, akkor azt kívánom, hogy ez legyen az:
Minden egyes alkalommal, amikor a szülők hatalmukkal vagy tekintélyükkel kényszerítik a gyermeket valamire, megtagadják tőle az esélyt, hogy megtanulja az önfegyelmet és az önálló felelősségvàllalást.
Dr. Thomas Gordon
Forrás: Because I said so
Fordította: Szomora Virág