Kiabálsz, ha tombol a „jókedved”?
Kérjük kedves utasainkat, csatolják be biztonsági öveiket, rázós szakasz következik.
Sokszor sokat hallottunk már a fizikai fenyítés ártalmairól, tán mi magunk is átéltük a tenyér/fakanál/nadrágszíj csattanását, hogy a lelkünk reccsent bele. Egyre többen utasítjuk el, hogy bármi módon kezet emeljünk, a tehetetlen indulatunk azonban továbbra is kiutat keres, így hangerőt emelünk. Mindenkivel előfordul, mit szépítsem, nekem is van olyan távoli rokonom, akinek az ismerőse hallotta már egy szomszédjától, hogy látott már olyan anyát/apát, akivel ilyesmi megtörtént. ;)
Tudomásunkra jutott olyan friss kutatási eredmény, ami arról értesít, miként hat a gyerekek agyfejlődésére, ha szülőként kiabálunk velük. Most ezt gyorsan eldarálom, essünk túl rajta, aztán majd átváltunk megoldás-fókuszra.
A gyermeki éretlen agy nehezen talál ki magától az érzelmi viharokból, mi tudjuk őt kivezetni, az útvonalat megmutatni, a fejlettebb agykérgi működéshez hozzásegíteni.
A kiabálást és leszidást a gyermek agya elemi támadásnak észleli és az ősi, túlélésre játszó hüllőagya lép működésbe, ez pedig mindössze 3 féle válaszra képes:
támad - a gyerek csíp-rúg-harap
menekül - a gyerek elrohan
megdermed - a gyerek üveges, réveteg tekintettel hallgat
Ha a fenti forgatókönyv rendszeres, a "hüllőválasz"-hoz tartozó idegi útvonalak úgy bejáratódnak, akkora autópályákká szélesednek, hogy a viselkedést meghatározó alap működésmóddá válnak. A mintázat beég és megmarad (annál is inkább, mert az agyunk a negatív ingerekre a legfogékonyabb). Az agykérgi működés kisebb eséllyel fog bekapcsolódni a viselkedés irányításába, elsődleges marad a „hüllővezérlés”. Biztosan ismertek olyan embereket, akikkel "még egy jót vitatkozni sem lehet", mert 1) vagy csípőből visszatüzelnek, vagy 2) szó nélkül faképnél hagynak, vagy 3) csak néznek bambán.
Ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy ez a hatás a kiabálás esetén tartósabb, mint, ha a gyerek kapna egy suhintást a fenekére (ettől persze még nem nyer a suhintás sem legitimitást).
Ezzel szemben, ha érzelmileg túlfeszített helyzetben a gyerekünket megnyugváshoz segítjük, akkor olyan idegi útvonalak jönnek létre és járatódnak be, melyek révén megtanulja, hogyan tud megnyugodni. Gyakorolhatja az agykéreg alatti kiforratlanabb területek válaszait felülvizsgálni, azok „gerjedését” lecsillapítani, cizelláltabb reakciókat adni.
Emellett, még pár tétel, a teljesség igénye nélkül:
* A kiabálás/leszidás lezárja a kommunikációt
Ahol a kiabálás elkezdődik, ott ér véget a gyerek (és bárki más) hallása. Bal fül ajtó kinyit - jobb fül ablak kitár, aztán te tépheted a szád, felhúztad magad, és mit bömbölsz, csak huzat marad. Elég, ha egy főnökre gondolunk, aki hidegvérét vesztve hördül fel - vezetői hitelességét és szavainak súlyát is ezzel egy időben veszti el.
* A kiabálás/leszidás megrémít és aláássa a szülő iránti bizalmat és tiszteletet
„Ő a fészek, ő a meleg, ő a mindenség, ő az istenség. Hozzá vágyom közel lenni, ha lehetne, hasába visszabújni. De, Úristen, mi történt, úgy látszik, másik kontinensen ébredtem és egyre távolodom, már azt érzi, kiabálnia kell, hogy elhiggye, meghallom?!
Megrémít, hogy távol vagyok, megrémít, hogy tán bántani fog, megrémít, hogy még ő sem nyugodt.”
* A kiabálás/leszidás egy kontraproduktív konfliktuskezelési módot modellez
Elidegeníthetetlen szülői szuperképességünk, hogy bármit teszünk a gyerekünk szeme-füle előtt, azt nagy valószínűséggel reprodukálni fogja. Ha mi nem tudunk mit kezdeni a feltörő indulatainkkal, ő is csak üvölteni tud majd a kutyával és a társaival. Kedvenc személyes példám az apuka, aki után a kis tini lánya a kert végéből kiabál, és aki visszasüvölt, hogy „Dorka, nem megmondtam, hogy ne üvölts!!”
Hogyan és mikor kiabálhatunk mégis?
Jó hír, hogy nem minden szöveg ártalmas feltekert hangerőn.
Vészhelyzet elhárítása esetén a kiabálás jó szolgálatot tesz, hogy a gyerek viselkedését egy pillanatra azonnal blokkoljuk, figyelmét felhívjuk. Fontos, hogy miután ez megtörtént, a további szövegezés normál hangerőn történjen, különben jön a hegyi beszéd-effektus és záródnak a fülek.
Ha nem tudjuk tolerálni a gyerek viselkedését és ezt már muszáj kifejeznünk, leszidás helyett megtehetjük én-üzenetek formájában pl. így: „Nem tetszik, hogy a kutyát éhezni látom, sajnálom őt. Megegyeztünk, hogy te eteted és én elvárom, hogy enni kapjon.”
Még mindig jobb ezt süvíteni, mint azt, hogy „Hogy lehetsz ilyen tróger, hogy már megint nem adtál enni a kutyának? Te sem fogsz ma vacsorát kapni és addig nem csinálhatsz mást, míg nem csinálod meg. Azonnal etesd meg, megértetted? stb.”
Jó, ha tudod, velünk az én-üzenetek minden formáját, csínját és bínját megtanulhatod, gyakorolhatod. Tréningek szülőknek ITT.
Képtelenség állandó zen hangnemben intonálni a gyerekünkkel, kevéssé életszerű és csak egy droidtól lenne elvárható. Emellett, ha azon kapod magad, hogy idegtépő helyzetekben (amiből gyerekekkel nincs hiány) a kiabálás nálad a "gyári alapbeállítás", érdemes lehet számolni ennek hosszú távú kedvezőtlen hatásaival.
Nem kell tehetetlenül az indulatainkkal és a bevésődött mintáinkkal sodródnunk, ízlésünknek megfelelően változtathatunk.
Valaki könyvekből merítkezik, valaki támogató szülői közösségekből.
Valaki meditál, valaki párnába kiabál.
Valaki zenét bömböltet, valaki futópályán - erdőben csörtet.
Valaki egy tréningen heti egyszer pár órára, mindent hátrahagyva, kikapcsolódik, miközben kapcsolódni tanul (mint anno tankönyvvel az ölemben nézni a kedvenc műsoromat, ott a könyv, tehát viszlát, bűntudat! ) ;)
Ha már muszáj valamit mindenképp emelnünk, hangunk helyett legyen az az indulatkezelési színvonalunk és a konfliktuskezelési hatóerőnk.
Ahogy kikopik az ütleg, letehetjük ezt is.
Búcsú a fegyverektől.
Hiszünk benne, hogy lehetséges - az agykutatók pedig már tudják is ezt (lásd: agyi plaszticitás).
Hajrá szülők, rajtunk a világ füle!
P.E.T. - Gordon tréning Szülőknek
Felhasznált irodalom:
Parenting Today: Yelling at kids
#család #Gordon #gyerek #gyereknevelés #szülő #tekintély #tisztelet #konfliktuskezelés